A szabad gyermek és a felnőtt én találkozása
Fogászatról hazafelé, az érzéstelenítő injekciótól még zsibbadt szájjal, érezhető – látható rossz kedvvel szálltam fel a metrópótló buszra, egy nagyobb, 6-8 év körüli iskolásokból álló gyerektársasággal. A busz megtelt gyerekkel, meg a velük járó hangos zsivajjal. Pont ez hiányzott! – tört fel bennem automatikusan a negatív gondolat, meg a velejáró még rosszabb érzés. Ráadásul a meglehetősen zajos társaságból valaki éppen a mellettem lévő ülésre huppant le. Semmi kedvem nem volt ehhez a társasághoz, és éppen az ablakon való kibámulással próbáltam magam elszigetelni, amikor váratlanul megérinti a karom, szélesen rám mosolyog, és egy tök természetesen hangzó „szia”-val üdvözöl.
„Szia!”- végül is miért ne? Nem bírtam ki mosolygás nélkül, megérintett ez a gyermeki nyitottság, könnyedség, aminek a kölcsönös üdvözléssel még lett vége. A csupa bűbáj, mosolygós kislány a legnagyobb érdeklődéssel kérdezte meg a kedvenc színemet, a kedvenc virágomat, a kedvenc számomat, és persze még nagyobb lelkesedéssel osztotta meg velem a saját kedvenceit.
Majd miután – a csodálkozásomból felocsúdva – jeleztem, hogy a félig lezsibbadt szám miatt nehezemre esik beszélni, végig csacsogta, mosolyogta az utat. Én meg csak ámulva figyeltem, mosolyogtam, és egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a csupa szív és tiszta lelkű gyermekkel, aki fogalmam sincs, hogy hogyan, és hova száműzte – az egyébként is nevetséges, indokolatlan – rossz kedvemet.
A kísérő tanárok egyszer csak leszállásra figyelmeztették az iskolásokat, amikor a kislány felém fordul, és a rá jellemző természetességgel megölelt, és egy mosolygós „szia”-val elköszönt. Én meg egyszerűen nem hiszem el, ami itt és most, velem, a komoly felnőttel történik!
Ettől a szeretetteli, őszinte gesztustól végképp meghatódva követtem a tekintetemmel a buszról leszálló kislányt. Láttam, ahogy gondosan felvette a sapkáját, és újabb társaságot keresve magának hirtelen megfogta a kezét egy elveszettnek tűnő kínai kislánynak.
Annyi elfogadás, jóság, természetesség, és önazonosság volt abban a kislányban, amit rég nem tapasztaltam. (Látszik, hogy az időm nagy részét önmagukat komolyan vevő felnőttek társaságában töltöm.)
Szóval egy tünemény volt, amit a sapkáján lévő felirat is megerősített. Mit gondolsz, mi volt rajta? Naná, hogy “SWEET”! De tényleg!😍
A történet megdöbbentő tanulsága, és legnagyobb kérdése számomra, hogy miért engedjük, hogy felnőtt korunkra ez a játékos, és szabad gyermeki én szinte teljesen kivesszen belőlünk?
Pontosabban ott van bennünk, csak éppen mélyen lenyomva, száműzve a személyiségünk legmélyebb bugyrába.
Az általam nagyon kedvelt, coachingban is alkalmazott tranzakcióanalízis „atyja”, Eric Berne szerint mindannyiunk személyiségét három „én-állapot” alkotja: a „gyermeki” , „szülői” és „felnőtt én”.
Amikor megszületünk, a személyiségünk hangsúlyos, egyedüli része a „gyermeki én” állapot, amely az érzelmekről szól. A gyermeki énünk érez, fél, akar, szeret, alkalmazkodik, spontán, könnyed, őszinte, kíváncsi, és kreatív.
Életünk során felhalmozódó érzéseink, élményeink a „gyermeki-én” szeletünkben raktározódnak el. Berne szerint egyébként ez a legértékesebb részünk.
Két éves korunk körül kezd kialakulni a „felnőtt- én” részünk, mely a valóság megismerésén alakul, és a logikus gondolkodásban, a problémamegoldásban, józan döntésekben játszik szerepet.
Harmadik én-részünk a szülőktől megtanult mintákat, utasításokat tároló „szülői-én”, mely a személyiségünk legmerevebb része.
Ha szeretnéd jobban megismerni önmagad, megérteni, hogy a viselkedésedet milyen minták, utasítások irányítják, és ha szeretnél másokkal hatékonyabban kommunikálni, problémáidat eredményesebben megoldani, vagy éppen többet tudni a személyes „én-állapot” modelledről, akkor a ITT tudod felvenni velem a kapcsolatot.
[maxbutton id=”4″ ]
