Húsvétvasárnap-az “újjászületés” fájdalma

újjászületés, gyász, veszteség, húsvét

 

 

  1. 2014. Egy nappal Húsvét vasárnapja előtt. Vidéki kórház. Utolsó stádiumos rákkal küzdő édesanyám kórházi ágya mellett ülve lassan, fájdalmasan telnek a percek. Már közel 2 hónapja haldoklik, és mi tehetetlenül, könnyeket nyelve „asszisztálunk” hozzá.
  2. Az orvosok szerint már csak napjai vannak hátra, reggeltől késő estig felváltva ülünk mellette, fogjuk a kezét. Érezzük, hogy nem hagyhatjuk magára. Nagyszombat az enyém volt, az egész napot magamra vállaltam.

Az eszemmel tudtam, hogy másnap Húsvét, de az ünnep hangulata messzire elkerült. Csak a veszteségtől való félelem, a torkomat fojtogató fájdalom, a szememet égető könnyek voltak jelen, velem. Édesanyám a nap nagy részét – látszólag – alvással töltötte, de ha ébren volt, akkor is „máshol” járt, a halott szüleivel, testvéreivel “beszélgetett”, vagy éppen valakivel, valamivel viaskodott.

Időnként azonban visszatért a valóságba, felismert, ilyenkor mondtam el neki, hogy mennyire szeretem, sót, egy kicsit még a húsvétról is nosztalgiáztunk.

 

Az isteni kalácsáról, amilyet csak ő tudott sütni, a felejthetetlen ízű töltött káposztájáról, és a hagyományos – kő alatt préselt – húsvéti sonkájáról (azóta sem ettem olyan finomat, de bármikor képes vagyok felidézni az ízét). Ahogy az ünnepre emlékeztünk, mosolyt is láttam az arcán, de lehet csak látni akartam, olyannak akartam látni, amilyen korábban volt.

 

Mindez azonban csak rövid ideig tartott.Néhány percnyi öröm, és aztán órákig tartó öntudatlan szenvedés váltogatták egymást 2014. Nagyszombatján.

Késő este indultunk haza, Budapestre. Az indulásunk pillanatát megérezve ő ismét visszanyerte a tudatát, amiért mai napig is végtelenül hálás vagyok. Megölelgettem, megpusziltam, és elmondtam neki újra, hogy szeretem, most hazamegyek, de hamarosan jövök.

 

Rám nézett, és azt válaszolta: „Én is szeretlek, én is megyek haza.”

 

Ez volt az utolsó beszélgetésünk, a végső búcsú! Másnap, Húsvétvasárnap valóban  „hazament”, oda ahol már a szülei, és korán halt testvérei várták. Hiszem, hogy jó helyre került, és megtalálta a békét, a nyugalmat, amire egész életében vágyott. Megszenvedett érte.

A sors fintora, hogy a “krisztusi szenvedést” megélő édesanyám éppen azon a napon halt, meg, amikor a vallás szerint, a keresztre feszített Jézus feltámadt a halálból, amikor a feltámadást, a halál felett aratott győzelmet ünnepeljük.

 

 

Azt mondják néhányan, hogy amikor elveszítjük a szüleinket, akkor növünk fel igazán, akkor válunk felnőtté. Azon a húsvéti vasárnapon én valóban felnőttem, képessé váltam olyan mélységes fájdalom, gyász elviselésére, melyet addig elképzelni sem tudtam. Darabokra hullottam, hogy aztán újra összerakjam magam.

 

Az anyai gondoskodást élvező gyermeki létemből a  veszteség átélésére, nehézségek kezelésére is képes felnőttként születtem újjá, megváltozott az életem, az élethez, és halálhoz való viszonyom.

 

Így nyert számomra más értelmet a Húsvét, Jézus szenvedése, halála, a feltámadás és az újjászületés.

Amikor az ünnep öröme és szomorúsága ugyan kéz a kézben jár, de már jól megférnek együtt, és ez  így van rendben.

 

Csodálatos, Áldott Húsvéti Ünnepeket kívánok, olyat, ami bővelkedik örömökben! 🙂