Építkezz, tanulj a kritikából, vagy utasítsd vissza!

A kritika a konfliktusokhoz, a stresszhez hasonlóan az életünk természetes velejáróra. Ezért aztán nem az a kérdés, hogy hogyan kerüljük el, vagy hogyan küzdjünk ellene, mert az lehetetlen vállalkozás lenne. Sokkal inkább az a kérdés, hogy mit kezdjünk vele, hogyan kezeljük úgy, hogy az minél kevésbé akadályozza a boldogulásunkat. Ugyanis csak ez az, amire van személyes ráhatásunk, és ez az, ami a mi személyes felelősségünk.

kritika, kommunikáció, kapcsolat

Mi a kritika?

A kritika minősítés, értékelő vélemény személyes megítélés alapján. Bár lehet pozitív és negatív is, a közvélekedésben mégis inkább rossz szájízzel beszélünk róla.Valamiféle támadást sejtünk mögötte, akkor is, ha tudjuk, hogy a kritika építő is tud lenni, sőt, a fejlődésünket is szolgálhatja.

 

Mi a baj a kritikával?

Semmi baj nem lenne vele, ha tudnánk „jól” kritikát adni, és kritikát elfogadni. Sajnos kevesen tudnak jól bánni a kritikával.

A kritika mögött mindig egyfajta hiányérzet, és a hiányérzetből fakadó feszültség van. A többség a kritikát ennek a feszültségnek, a saját frusztrációjának levezetésére használja, hogy megszabaduljon a negatív érzéseiktől, hogy jobban érezze magát. Önvédelemből használja, akár a másik „lehúzása”, önbecsülésnek letiprása által.

 

A kritikával kapcsolatban „kulturálisan” rengeteg negatív tapasztalattal, negatív megéléssel rendelkezünk mindannyian.

Számtalanszor halljuk gyerekként otthon a szülőktől, hogy „rossz vagy”, „rendetlen vagy”, és ezek még a finomabbak jelzők. De az oktatási rendszerbe bekerülve egy-egy helytelen válasz esetén „hülye vagy, fiam, ülj le!”, vagy „ezzel a tudással semmire se viszed!” megjegyzések is napi szinten marnak bele a gyermeki lélekbe. Gyakran ezek „nevelő szándékkal” hangzanak el, hogy „tanuljon belőle a gyerek”.

Az „én csak jót akarok neki”, és az „én csak őszinte vagyok” gondolatiság mögé bújva sem fogadható el az a kritika, amely nem az adott dologra, konkrét helyzetre vonatkozik, hanem általánosságban a gyermek/vagy felnőtt/, személyes adottságait, képességeit minősíti. Ha a gyerek játék közben eltör egy vázát, attól ő még nem rossz. A cselekedete, ami okozta, és a végeredmény, hogy eltört a váza, az lehet rossz. Vagy azért mert éppen egy adott kérdésre nem tudja a helyes választ, attól még nem „hülye”.

 

Gyermekként egy “tekintélyszeméllyel”, a tőle kapott kritikával szemben védtelenek vagyunk, hiszünk neki. Ha rendszeresen kritizálnak, és elég sokszor halljuk, akkor végül el is hisszük, hogy „rosszak”, és „buták” vagyunk. A hitünket aztán meggyőződésként cipeljük akár egész felnőtt életünk végéig, miközben a bírálattól, a kritikától való félelmet az elutasítástól való félelemmel azonosítjuk.

 

A fentiekben bemutatott bírálatok bántóak, személyiségrombolóak, ráadásul a vágyott változást sem eredményezik. A másik felé megfogalmazott kritika mögött meghúzódó szükséglet kielégítetlen marad, az ebből fakadó hiányérzet újra feszültséget okoz, amit újra és újra kritikával próbál levezetni az illető. Az így szinte szokássá váló kritizálás mérgezi a kapcsolatot. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a meggyőződés, miszerint „kritikából mindig tanul az ember”, tévhit, vagy legalábbis ilyen formán nem igaz.

 

A kritikát megfogalmazó által megfelelő módon kommunikált, és másik fél által megfelelő módon kezelt kritika viszont valóban képes változást, fejlődést eredményezni a felek, és a kapcsolatuk sérülése nélkül. Az ilyen visszajelzés „építő kritika” néven van jelen a köztudatban.

 

Az építő kritika ismérvei:

➡ jó végeredmény, pozitív kimenetel a célja, nem pedig a másik sárba döngölése,

➡ nem személyes tulajdonságra, hanem a viselkedésre irányul,

➡ szubjektív vélemény, értékelés helyett tényeket fogalmaz meg,

➡ konkrét, nem általában, hanem az adott helyzetre vonatkozik,

➡ udvarias, bizalmi légkörben, a felek sértése, és sértődése nélkül zajlik,

➡ hiba helyett a megoldásra helyezi a hangsúlyt, javaslatot tesz az előrelépésre,

➡ követelés helyett együttműködést kér,

➡ bizalmunk töretlenségének hangot ad („ tudom, hogy számíthatok rád”).

 

Hogyan kezeld helyesen a „jó” kritikát?

A kritikára spontán adott reakció a visszatámadás („nehogy már te mondd meg”), az értetlenség („nem is tudom miről beszélsz”, a probléma lekicsinyítése (nem nagy ügy, miért kell ezt ennyire felfújni”) szokott lenni. Ez azonban nem célra vezető, ha fontos számunkra a kapcsolat, és a helyzet valódi megoldását szeretnénk.

 

Az ösztönös válaszok helyett inkább:

 Hallgasd meg a kritikát, ne szakítsd félbe a másikat, még akkor sem, ha késztetést érzel azonnal az önvédelemre, önmagad igazolására, a saját „igazad” bizonyítására!

➡ Foglald össze, ismételd meg a saját szavaiddal a kritikát, hogy megbizonyosodj arról, hogy jól érted-e!

➡ Tükrözd vissza a másik érzéseit, pl.„megértem, hogy dühös vagy, hogy még nem készült el az összefoglaló anyag”!

➡ Tükrözd vissza a szükségleteit, és kínálj megoldást: pl. „most azonnal hozzálátok, és befejezem még ma”!

➡ Tegyél fel kérdéseket, melyek közelebb visznek a megoldáshoz!

➡ Bár kritikát kapni nem feltétlenül kellemes érzés, de köszönd meg a visszajelzést! Értékeld a bizalmat, hogy képesnek tart a kritika elfogadására, és hogy érdekli a kapcsolatotok, legyen az magánéleti, vagy munkahelyi!

Hogyan épít a kritika?

Ha számunkra fontos, hiteles személytől, megfelelő módon érkezik, akkor érdemes megfontolni, megvizsgálni, hogy jogos-e. Ha jogos, akkor érdemes megnézni, hogy mi az, amit el kell sajátítani, miben kell fejlődni, hogy „jobb” legyek.

➡ Az építő kritika során megfogalmazott javaslatok által más nézőpontokat, új, megoldási lehetőségeket kapunk.

➡ A kritika az által segít, hogy önvizsgálatra késztet, és rámutat a személyiségem (a tulajdonságaim, viselkedésem) azon részére, amit én nem ismerek, ami számomra nem tudatos, de mások számára szembetűnő.

➡Ezáltal csökken a „vakfolt”, nő az önismeretem, amely lehetővé teszi, hogy az adott helyzetnek megfelelően, tudatosan viselkedjek, és rugalmas, adekvát válaszokat adjak a kihívásokra.

 

Romboló kritika ismérvei:

➡ célja a másik személy „leértékelése”, lejáratása, megleckéztetése, az önbecsülésének legázolása,

➡ kizárólag negatív érzéseken alapul,

➡ nem tárgyilagos,

➡ bántó, gúnyos kifejezések, túlzások, általánosítások alkalmazása,

➡ szemrehányó, vagy lekezelő hanghordozás.

 

Hogyan kezeld a romboló kritikát?

A fentiekhez hasonló „övön aluli” kritikát nem feltétlen kell, és nem feltétlen lehet konstruktívan kezelni.

 

Így állíthatod le a sértegetéseket:

➡Határozott én-üzenettel húzd meg a határt, határolódj el és mondj nemet a kritikára pl. „Nem hagyom magam megalázni”, vagy „Ez a hangnem számomra nem elfogadható”

➡Lehetsz megértő, ugyanakkor állhatatos, ha különösen fontos az ügy (a kapcsolat, vagy a munkahely) számodra. Pl.” Megértem, hogy így gondolkodsz, de én meg azt szeretném, hogy…” ,

➡ Adj rövid, néhány szótagos választ! („igen”, „nem”, „igazán?”, „hűha”)

➡ Indoklás nélkül válts témát! („Szép az idő”)

➡ Billentsd ki a másikat az egyensúlyából, zavard össze úgy, hogy mondj valami furcsát, oda nem illő, vagy elferdített közmondást

➡ Hagyd el a helyszínt, ahol a bántás ért!

 

Ha túl gyakran fogalmazol meg kritikát, vagy nehezen tudod kezelni a téged ért kritikát, mely hátrányosan befolyásolja a kapcsolataidat, vagy ha csak tudatosabban szeretnél kommunikálni, akkor fordulj hozzám bizalommal! Egyéni coachinggal, egyéni és csoportos tréninggel tudlak támogatni. Ha bármilyen kérdésed van a témával, a coachinggal kapcsolatban, bátran vedd fel velem a kapcsolatot a lenti gombra kattintva! 🙂

 

 

ÉRDEKLŐDÖM

 

A fenti bejegyzéshez használt források:

Les Giblin: Emberi kapcsolatok mesterfokon  c. könyve

Barbara Berckhan: Verbális önvédelem c. könyve

Pintér Tamás: Az asszertivitás világa 1. c. könyve

Hogyan rombold le a kommunikációs gátakat a kapcsolataidban?

A mindennapjainkban bármikor előfordulhat, hogy egy ártalmatlannak tűnő beszélgetésből feloldhatatlannak tűnő konfliktus keletkezik.  Mondhatnád erre, hogy a konfliktus az életünk természetes velejárója. Ezzel egyet is tudok érteni, viszont az nagyon nem mindegy, hogy mit kezdünk vele. Hogy a szavainkkal, viselkedésünkkel tovább mélyítjük, vagy éppen kisimítjuk a ráncokat a kapcsolatainkban.

 

Kommunikációs gátak, melyek  jobban rombolják a kapcsolataidat, mint hinnéd

 

Thomas Gordon nagyon találóan „közléssorompónak” nevezte el ezeket, amivel elzárják az utat a megbeszélés, a megoldás lehetősége elől. Olyan verbális gátak ezek, melyeket általában tudattalanul, néha viszont nagyon is tudatosan „használunk”, és így próbáljuk  irányítani a másik fél viselkedését.

kommunikáció, kommunikációs gátak, közléssorompó, én-üzenet

 

Gordon 12 olyan közléssorompót határozott meg, melyek mérgezik a mondanivalónkat, és ezeket 3 fő csoportba rendezte:

 

1⃣ Ítélkező közléssorompók  a kritizálás („nem vagy képben”), a címkézés („durva vagy”), a hibáztatás („mert nem jól csináltad”), vagy a hízelgés („de cuki vagy”).

2⃣ Megoldásokat közlő közléssorompókat alkalmazol akkor, amikor utasítod a másikat („azonnal kérj bocsánatot”), vagy („hagyd abba a tévézést”). Amikor fenyegetőzöl („jobb, ha nem próbálod meg”), moralizálsz („illene megtenned”), presszionálod a másikat („nyomatékosan kérem, hogy csináld meg”) vagy éppen tanácsot adsz („én a te helyedben”), („az a legjobb megoldás, ha…).

3⃣ A másik aggodalmát megkerülő közléssorompók lehetnek a biztatás („ a dolgok úgyis mindig jobbra fordulnak), a bagatellizálás („ez nem is annyira vészes, ne izgasd magad ilyesmi miatt”), a kikérdezés, faggatózás („miért tetted”, „ki befolyásolt”), és az elterelés („próbálj nem gondolni rá”, „felejtsd  el az egészet”).

 

Ezek mind az el nem fogadás megnyilvánulásai. A közléssorompók egyrészt rátolják a felelősséget a másikra, másrészt változásra próbáljuk rábírni általuk a másik felet, amely szinte mindig védekezést, ellenállást vált ki belőle. Így el is akad a közös problémamegoldás, az együttműködés, és megmarad a rossz érzés mindenkiben.

 

Rombolás helyett építsd a szavaiddal a kapcsolataidat!

 

Ne a másikról, hanem önmagadról beszélj. A szádon automatikusan kiszaladó kritika, utasítás, megbélyegzés helyett beszélj Én-nyelven. Azt, hogy a másik ember viselkedésében mi zavar, és mit szeretnél, a 4-lépéses Én-üzenet segítségével támadás nélkül tudod megfogalmazni. Ez pedig az együttműködés irányába mozdítja el a kommunikációt.

 

Lássuk a négy lépést!

 

➡ Első lépés a megfigyelés, amikor is tényszerűen, támadás, megítélés, minősítés nélkül fogalmazod meg a történéseket, az objektív okát annak, amiért a beszélgetést kezdeményezed.

➡ Második lépés az érzések kifejezése. Őszintén mondd el, mi zajlik benned, mit érzel a szívedben. De ne értelmezd, ne csatolj mellé gondolatot. „Az úgy érzem, nem figyelsz rám eléggé” nem érzés, hanem értelmezés. Az érzés az öröm, szomorúság, düh, csalódottság, és így tovább.

➡ Harmadik lépés a szükségletek kifejezése. Mondd el, mit szeretnél, mire van szükséged, milyen igényed, vágyad áll az érzés mögött. Fogalmazd meg, és ne várd, hogy a másik ezt kitalálja.

➡Negyedik lépés a kérés. Pontosan mondd el, de követelés nélkül, hogy mit kérsz a másiktól.

 

A 4 lépés egyszerű, de nem könnyű!  Mutatok segítő példákat:

 

1.       Megfigyelés

Mi történt?

2.       Érzések

Mit élek meg?

3.     Szükségleteim

Mit szeretnék?

4.       Kérés

Mit kérek a másiktól?

Tele van a szemeteskuka.

Tegnap én vittem ki.

Rettenetesen fáradt vagyok  ma. Pihenésre van szükségem. Kérlek, most te ürítsd ki!
Elkéstél a vacsoráról. Csalódott vagyok. Szerettem volna több időt kettesben tölteni veled. Kérlek, tévézés helyett beszélgess most velem!
Nagyon nagy itt a zaj. Ideges vagyok, mert egy fontos munkát kell határidőre befejeznem. Egy kis csöndre lenne szükségem. Kérlek, beszélgessetek a másik szobában!

 

Nincs garancia rá, hogy a fenti módszer minden esetben, minden problémát megold. De minél gyakrabban alkalmazod, tapasztalni fogod, hogy

  • a kapcsolataidban ritkábban akad el a kommunikáció,
  • egyre ritkább lesz a fájdalmas, és parttalan vita,
  • egyre könnyebben találtok közös nevezőre.

Ha szeretnéd, hogy a kapcsolataid ne lehúzzanak, hanem örömforrásként tápláljanak, de elakadtál, vagy tovább fejlődnél a témában, a lenti gombra kattintva tudod felvenni velem a kapcsolatot.

 

ÉRDEKLŐDÖM

Csapdák a kommunikációban: “De nekem van igazam!?”

Van egy közeli hozzátartozóm, aki megértésre, együttérzésre vágyva előszeretettel osztja meg velem a kellemetlenül megélt történeteit, mások által okozott sérelmeit, konfliktusait, mert abból van neki bőven. De kinek nincs?

Emberek vagyunk, kapcsolódunk, és ahol egynél több ember van, ott bármikor lehet vélemény-, és nézeteltérés. Szóval nem is lenne ebben semmi különleges, ha nem fejeződne be minden egyes alkalommal a monológja „de ugye igazam van” , vagy „szerinted is nekem van igazam, ugye” kérdéssel.

 

 

 

A rokoni gesztus szerinti a válasz egyértelműen azt mondatná velem, hogy „persze, teljesen igazad van”, és ezt meg is teszem. Megteszem akkor,  amikor olyan információk, és tények birtokában vagyok, amelyek alátámasztják azt.

Egyéb esetben meg hümmögök, vagy egy jól irányzott, „te hogy látod, szerinted igazad  volt?” kérdéssel kikerülöm a személyes állásfoglalást.

 

De kinek van igaza?

Ha nem ellenőrizhető adatokról, vagy tényekről (mint például mennyi az idő, vagy mikor volt a mohácsi csata) van szó, akkor erre a kérdésre a válasz: mindenkinek, és senkinek.

Mert a saját  szemüvegén keresztül nézve mindenki a saját valóságát, a saját igazát látja.

 

Ezért a kérdés valójában nem az, hogy kinek van igaza, hanem hogy „miért fontos, hogy igazam legyen?”,  valamint „hogyan tudunk együttműködni” annak érdekében, hogy megtaláljuk a mindkettőnk számára elfogadható „igazságot”, hogy aztán mindkettőnknek igaza lehessen.

 

Amikor nézőpontok ütköznek

Amikor konfliktus lép fel, akkor az adott helyzetben különböző módon viselkedünk személyiségünktől, neveltetésünktől, szokásainktól függően. Gyakran nem értjük a másik gondolkodását, reakcióját.  Általában, ha elvi szinte el is fogadjuk a másik különbözőségét, a lelkünk mélyén ezt  igen csak nehezen tudjuk megtenni.

 

konfliktuskezelés, kommunikáció, vita

 

“Mit tegyen a másik’ helyett “mit tehetnék én”?

Amikor számon kérjük, hogy a másik miért nem képes hozzánk hasonlóan gondolkodni, „miért nem képes engedni” , miért kell mindig a végsőkig ragaszkodni a saját igazához,  akkor érdemes önvizsgálatot is tartani. Önmagunktól megkérdezni, vajon én képes vagyok az ő fejével gondolkodni, képes vagyok engedni, és el tudom-e fogadni, ha nem nekem van igazam?

 

Feszültséggel terhelt helyzetben, az önvédelemre koncentrálva, ritkán jut eszünkbe, hogy mit tehetek én a konfliktus okozta ráncok kisimításáért.

Szintén önvédelemből könnyebb azt gondolni hogy én látom reálisan a helyzetet, én viselkedek helyesen, én vagyok a normális, és a  másik pedig nem. Ezzel csak az a probléma, hogy a másik is pontosan ugyanezt gondolja.

 

Amikor mindkét fél mereven ragaszkodik az álláspontjához, akkor beleragadnak egy olyan kommunikációs csapdába, amely a kapcsolatot „háborús övezetté” alakítja.

 

Megoldást szeretnél?

 

Ha azt veszed észre, hogy minden esetben ragaszkodsz ahhoz, hogy neked legyen igazad, ha túl sok konfliktus terheli a kapcsolataidat, ha úgy érzed, hogy nem értenek meg mások, illetve te nem érted őket, akkor érdemes a kommunikációdat, illetve a konfliktuskezelési készségedet fejleszteni.

Coachinggal, és egyéb fejlesztő módszerekkel tudlak a változás, az életed jobbításának útján kísérni. A szolgáltatásaimról ITT, rólam pedig ITT tudsz tájékozódni.

 

 

ÉRDEKLŐDÖM