A szabad gyermek és a felnőtt én találkozása

Fogászatról hazafelé, az érzéstelenítő injekciótól még zsibbadt szájjal, érezhető – látható rossz kedvvel szálltam fel a metrópótló buszra, egy nagyobb, 6-8 év körüli iskolásokból álló gyerektársasággal. A busz megtelt gyerekkel, meg a velük járó hangos zsivajjal. Pont ez hiányzott! – tört fel bennem automatikusan a negatív gondolat, meg a velejáró még rosszabb érzés. Ráadásul a meglehetősen zajos társaságból valaki éppen a mellettem lévő ülésre huppant le. Semmi kedvem nem volt ehhez a társasághoz, és éppen az ablakon való kibámulással próbáltam magam elszigetelni, amikor váratlanul megérinti a karom, szélesen rám mosolyog, és egy tök természetesen hangzó „szia”-val üdvözöl.

 

„Szia!”- végül is miért ne? Nem bírtam ki mosolygás nélkül, megérintett ez a gyermeki nyitottság, könnyedség, aminek a kölcsönös üdvözléssel még lett vége. A csupa bűbáj, mosolygós kislány a legnagyobb érdeklődéssel kérdezte meg a kedvenc színemet, a kedvenc virágomat, a kedvenc számomat, és persze még nagyobb lelkesedéssel osztotta meg velem a saját kedvenceit.

 

 

Majd miután – a csodálkozásomból felocsúdva – jeleztem, hogy a félig lezsibbadt szám miatt nehezemre esik beszélni, végig csacsogta, mosolyogta az utat. Én meg csak ámulva figyeltem, mosolyogtam, és egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a csupa szív és tiszta lelkű gyermekkel, aki fogalmam sincs, hogy hogyan, és hova száműzte – az egyébként is nevetséges, indokolatlan – rossz kedvemet.

 

A kísérő tanárok egyszer csak leszállásra figyelmeztették az iskolásokat, amikor a kislány felém fordul, és a rá jellemző természetességgel megölelt, és egy mosolygós „szia”-val elköszönt. Én meg egyszerűen nem hiszem el, ami itt és most, velem, a komoly felnőttel történik!

Ettől a szeretetteli, őszinte gesztustól végképp meghatódva követtem a tekintetemmel a buszról leszálló kislányt. Láttam, ahogy gondosan felvette  a sapkáját, és újabb társaságot keresve magának hirtelen megfogta a kezét egy elveszettnek tűnő kínai kislánynak.

 

Annyi elfogadás, jóság, természetesség, és önazonosság volt abban a kislányban, amit rég nem tapasztaltam. (Látszik, hogy az időm nagy részét önmagukat komolyan vevő felnőttek társaságában töltöm.)

Szóval egy tünemény volt, amit a sapkáján lévő felirat is megerősített. Mit gondolsz, mi volt rajta? Naná, hogy “SWEET”! De tényleg!😍

 

A történet megdöbbentő tanulsága, és legnagyobb kérdése számomra, hogy miért engedjük, hogy felnőtt korunkra ez a játékos, és szabad gyermeki én szinte teljesen kivesszen belőlünk?

Pontosabban ott van bennünk,  csak éppen mélyen lenyomva, száműzve a személyiségünk legmélyebb bugyrába.

 

Az általam nagyon kedvelt, coachingban is alkalmazott tranzakcióanalízis „atyja”, Eric Berne szerint mindannyiunk személyiségét három  „én-állapot” alkotja: a „gyermeki” , „szülői” és „felnőtt én”.

 

Amikor megszületünk, a személyiségünk hangsúlyos, egyedüli része a „gyermeki  én”  állapot, amely az érzelmekről szól.  A gyermeki énünk érez, fél, akar, szeret, alkalmazkodik, spontán, könnyed, őszinte, kíváncsi, és kreatív.

Életünk során felhalmozódó érzéseink, élményeink a „gyermeki-én” szeletünkben raktározódnak el. Berne szerint egyébként ez a legértékesebb részünk.

Két éves korunk körül kezd kialakulni a „felnőtt- én” részünk, mely a valóság megismerésén alakul, és a logikus gondolkodásban, a problémamegoldásban, józan döntésekben játszik szerepet.

Harmadik én-részünk a szülőktől megtanult mintákat, utasításokat tároló „szülői-én”, mely a személyiségünk legmerevebb része.

 

Ha szeretnéd jobban megismerni önmagad, megérteni, hogy a viselkedésedet milyen minták, utasítások irányítják, és ha szeretnél másokkal hatékonyabban kommunikálni, problémáidat eredményesebben megoldani, vagy éppen többet tudni a személyes „én-állapot” modelledről, akkor a ITT tudod felvenni velem a kapcsolatot.

 

ÉRDEKEL

Hogyan hibázz félelem nélkül?

 

hibázás, félelem, szégyen

 

Gyakran rettegsz attól, hogy hibázol? A legkisebb hiba esetén is úgy érzed, hogy elsüllyedsz szégyenedben? Bűntudatod van miatta,  úgy érzed, hogy semmire nem vagy alkalmas, hogy értéktelen vagy?

Lehet, hogy a hibázástól való félelem miatt ragadtál benne egy kedvezőtlen élethelyzetben, egy sehova nem vezető párkapcsolatban, egy unalmas, ráadásul még rosszul is fizető pozícióban?

Lehet, hogy emiatt távolodsz egyre messzebb és messzebb a vágyott, sikeres életedtől?

Tudod, hallottad már sokszor, hogy a biztonságra törekvés a siker ellensége, és mégis képtelen vagy ezen változtatni?

 

Michael Jordan  a világ  legsikeresebb kosárlabdázója így magyarázta az eredményességét:

 

“Több, mint 9000 dobást hibáztam el karrierem során. Közel 300 mérkőzést veszítettem el. Huszonhatszor fordult elő, rám bízták a mindent eldöntő dobást, és én elhibáztam. Az életem hibák  sorozata. Ezért sikerült ennyi mindent elérnem”.

 

Jordan azon szerencsések közé tartozik, akik rendelkeznek azzal a belső engedéllyel, miszerint „hibázni szabad”.

 

Sokan vannak azonban olyanok, akiknek a szülei által – útravalóként – jól megpakolt batyuban ott lapul a „Légy tökéletes” utasítás.

 

Eric Berne-féle sorskönyvi modell szerint olyan utasítás ez, mely szülői gondoskodásból született, abból a célból, hogy gyerekként óvjon minket, hogy sikeressé, és boldoggá váljunk.

 

A „Légy tökéletes! „ parancsot” átadó szülők mottója : „Nagyon jó, de..”

 

Csak a kitűnő eredményekkel elégedettek, a 4-ért már nem jár elismerés. Csak a 100 % ér valamit, csak a hibátlan teljesítményt tekintik elfogadhatónak.

 

A szülők üzenete a gyermek felé: „Akkor vagy ok, ha tökéletes vagy.” Mindez a gyermek gyenge önértékeléshez, szégyenérzethez vezet. Életét a hibáktól, hibázástól való félelem hajtja.

 

bűntudat, hibázás, félelem, tranzakcióanalízis

 

 

Ha gyermekként megkaptad ezt a jóindulatból született, ártalmatlannak tűnő „szülői utasítást”,  felnőttként – stresszes helyzetben – könnyen belecsúszhatsz a „sorskönyvedbe”.

 

Hogyan veszed ezt észre?

 

A teljesítményeddel folyton elégedetlen vagy. Rettegsz a hibázás lehetőségétől, a legkisebb „hiba” esetén is „pánikolsz”.

 

Értéktelennek érzed magad, elönt a bűntudat, vagy a szégyen.

 

Mivel csak a tökéletes az elfogadott, ezért gyakran hagyod félbe, vagy el sem kezdesz dolgokat, bármennyire is vágysz rá.

 

Halogatsz, hezitálsz, nehezen hozol meg döntéseket, mert hátha tévedsz.

 

Akinek az életében meghatározó ez a sorskönyvi utasítás, ritkán érez örömöt, büszkeséget.

 

Mit tehetsz?

 

Tanulj meg hibázni! Engedd meg magadnak a hibázás, a gyengébb teljesítés, a tévedés lehetőségét!

 

Tanuld meg nem tragédiaként, hanem tanulási folyamat részeként felfogni a hibát!

 

Hidd el, rajtad kívül senki nem várja el, hogy hibák nélkül éld az életed!

 

Samuel Beckett-et idézve:

„Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj.

Kezd újra. Bukj újra. Bukj jobban.”

 

Akár csak Michel Jordan, hibázz bátran (persze nem felelőtlenül), légy büszke a hibáidra!

 

Tanulj belőle! Rázd meg magad, és hibázz újra! 😉

 

Engedd meg magadnak a könnyebb, felszabadultabb, sikeresebb életet!

 

Tudd, hogy ez az utasítás generációról generációra öröklődik, te is tovább adhatod a gyermekednek, csupán gondoskodásból, szeretetből. Vedd észre, és változtass!

 

 

Ha egyedül nem megy, vagy  csupán érdekel, hogy milyen sorskönyvi minták  szerint élsz, ITT tudod felvenni velem a kapcsolatot.

 

 

 

 

Felhasznált forrásanyag:

 

Eric Berne: Sorskönyv

F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam

Steve Cahndler, Rich Litvin: A sikeres coach